3. fejezet

     A táj drasztikusan megváltozott, amióta átértünk Kanadába, úgyhogy csak bámulok ki az ablakon és gyönyörködöm a sűrű erdőkkel borított hegyek látványában. Anya közli, hogy amit látok, az a tagjához hasonló, boreális tűlevelű erdősáv. Az utóbbi időben, vagyis amióta baromi sokat utazunk, szinte hobbijává vált, hogy alaposan utánanéz azoknak a helyeknek, ahol megfordulunk. Azt mondja, hogy sokkal vakációízűbb az egész, ha az ember tudja, hol lehet jókat enni és miket lehet megnézni ott, ahová éppen készül. Szerintem azért csinálja, mert ez az otthon érzetét kelti benne.
    Anya kiengedi Tybaltot az utazó ketrecéből, mire a macsek gyorsan a vállára telepszik,  a farkát szőrmestólaként a nyaka köré fonja. Engem persze egy pillantásra sem méltat. Félig sziámi, és ennek a fajtának jellegzetes vonása, hogy csak egyvalakit fogad el feltétel nélkül, az összes többi kétlábúra ügyet sem vet. Nem mintha zavarna. Kifejezetten tetszik, amikor a szőrét borzolva dühösen fúj rám. Egyetlen haszna, hogy időnként hamarabb észreveszi a kisérteteket, mint én. Anya a felhőket vizslatja árgus szemekkel, közben dúdol valamit, aminek igazából nincs is dallama. Az arcán széles mosoly, mint a macskájáén.
    - Mitől van ilyen jó kedved?   -- kérdezem. - Nem zsibbadt még el a feneked?
    - Már órák óta elzsibbadt    - feleli anya.  - De van egy olyan érzésem, hogy kedvelni fogom Thunder Bayt. És ezeknek a felhőknek a kinézetéből ítélve bőven lesz rá időm, hogy alaposan kiélvezzem az ott-tartózkodás előnyeit.
       Felnézek. Azok a felhők jó alacsonyan vannak, hatalmasak és hófehérek. Halálos mozdulatlanságban csücsülnek az égbolton, miközben áthaladunk közöttük. Kiguvad a szemem, úgy figyelek, de tapodtad sem mozdulnak, meg se rezzennek.
     - Mozdulatlan felhőkön keresztül haladunk   - suttog Anya.
     - Jóval hosszabb időbe fog telni a dolog, mint amire számítasz.

     Legszívesebben közölném vele, hogy ez csak babona, hogy az egy helyben álló felhők nem jelentenek semmit, meg különben is, ha elég sokáig nézi őket az ember, előbb-utóbb úgyis megmozdulnak - de nem mondom, mert képmutatás lenne egy olyan krapek részéről, aki hagyja, hogy az anyja sóval tisztítsa meg a tőrét a holdfényben.
    Ki tudja, miért, az álló felhők látványától tengeribeteg leszek, úgyhogy inkább hegyekre összpontosítok: a sötétzöld alapon barna és rozsdavörös foltokkal pettyezett vastag takarónak tűnő fenyőrengetegből a nyírfák fehér törzsei úgy villannak ki, mint a valami hatalmas állat csontjai. Általában sokkal jobb szokott lenni a kedvem utazás közben. Az újdonság izgalma  -  új kihívások, új szellemek, új látnivalók. A remény teljes várakozás többnyire fellelkesít, és legalább az út idejére kellemes halgulatba hoz. Most csak fáradságot érzek. Igaz, nem alszom túl sokat az utóbbi időben, és van egy visszatérő rémálmom. De nem akarok panaszkodni. Azóta vannak rémálmaim, amióta elkezdtem használni az athamét. Szakmai ártalom, feltételezem, a tudatalattim így szabadul meg a félelemtől, amit akkor kellene éreznem, amikor olyan helyeken járok, amelyek tele vannak gyilkos kedvű kisértetekkel. Akárhogy is azért tényleg nem ártana többet pihennem. Az álmok különösen borzalmasak szoktak lenni egy-egy sikeres vadászatot követően, és az igazat megvallva, még nem hevertem ki teljesen a stopposkiiktatásának megrázkódtatását.
Néhány órával és számos elalvási kisérlettel később a szélvédő keresztül végre megpillantom Thunder Bayt. Százezernél is több lakosú, modern láthatóan gyors tempóban terjeszkedő város, bár a bevásárlóközpontokkal tűzdelt peremkerületek nem gyakorolnak rám túl nagy benyomást. A plázák az élők kényelmét szolgálják, a kisérteteket nem igazán vonzza a lényegesen olcsóbb üzemanyag vagy a legújabb Xbox 360 -oshoz való, testre szabott konzol. Csak akkor nyugszom meg egy kicsit, amikor beérünk a központba, vagyis a kikötő köré épült óvárosba.
    A felújitott, szuperre tatarozott épületek között örömmel fedezem fel a logó zsanérokat, és a korhadozó ablaktáblákat, és hámló vakolatot, a kopott festéket. Engem ezek érdekelnek - a vadonatúj házakat szinte észre sem veszem. Unalmasak és lényegtelenek...
  Életem során rengeteg különféle helyen megfordultam. Sötét, baljós helyeken, ahol rossz dolgok történtek.Mindig is utáltam a napfényes, tuti kis városkákat, a duplagarázsos, tojáshéjszínűre festett homlokzatú családi házaikkal, az agyongondozott pázsitjukkal, ahol a kertben boldogan kacagó kiskrapekok játszanak. Azok a kisvárosok semmivel sem békésebbek a többinél. Csak az ottaniak ügyesebb hazudozók.
 Sokkal jobban kedvelem az ehhez hasonló helyeket, ahol minden hetedik lélegzettel a halál illatát szívja be az ember.
     A Felső-tó békés vizét nézem - úgy terül el  város oldalában, mint egy nagy, lomha, alvó kutya. Apa mindig azt mondta, hogy a víz biztonságérzetet ad a holtaknak. Semmi sem vonzza jobban őket. És a lehető legjobb rejtekhely is. Anya bekapcsolja a GPS-t, amit egy zseniális tájékozódóképességgel rendelkező nagynénjéről "Fran"-nek nevezett el. Frant idiótáknak tervezték, ennek megfelelően vezet bennünket végig a városon: 50 méter után fordulj balra. A következő lehetőségnél fordulj balra. Fordulj balra. Tybalt érzi, hogy közeledünk az úti célhoz, magától behúzódik a ketrecébe. Lehajolok, és rakattintom a fedelet. Úgy fúj rám, mintha megelőztem volna.
      A ház, amelyet kibéreltünk, meglehetősen kicsi, a felső szint gesztenyebarna tartógerendáit frissen pácolták, akárcsak a sötétszürke zsalugátereket. Egy dombhoz simul, körülötte jókora füves terület nyújtózik. A szomszédos épület elég messze van ahhoz, hogy ne lássanak be az ablakainkon. Senki sem jön a tornácra, hogy üdvözölje az új lakókat. Kissé elhagyatottnak tűnik a környék.
     - Mi a véleményed?    - néz rám kérdően anya.
     - Tetszik - felelem őszintén. - Messziről észrevenni, ha közelít valaki.
    Bánatosan felsóhajt. Jobban örülne, ha vigyorogva felrohannék a tornácra, berontanék az ajtón, feldübörögnék az emeletre és lestoppolnám a szülői hálót. Ezt csináltam apa idejében, amikor új helyre költöztünk. De akkor hétéves voltam. Nem hagyom, hogy bűntudatot keltsen bennem. A végén még arra is rávenne, hogy szedjek vele gyermeklánc-füvet a hátsó kertben, fonjunk belőle koszorút, és koronázzuk Tybaltot a napéjegyenlőség királyává.
      Ehelyett felkapom a kocsiból az utazóketrecet és kiszállok a lakókocsiból. Tíz másodperc múlva már hallom anya lépteit magam mögött. Megvárom, amíg kinyitja a főbejárati ajtót, belépünk - dülledt, áporodott levegő fogad, idegen emberek által hátrahagyott piszok, eltakarítatlan szemét szaga. Az előtér kicsi, de mögötte tágas nappalit látok, összberendezése egy krémszínű divány, egy hintaszék, egy sárgaréz állólámpa, amelyiknek majd ki kell cserélnia buráját, és egy alacsony, sötétre pácolt mahagóniasztalka. A társalgóból lambériás, boltíves folyosó vezet a konyhába, ami egy légtérben van az ebédlővel.

Vérbe Öltözött Anna: Bevezető

http://verbeoltozotanna.blogspot.com/2014/12/bevezeto.html?spref=bl

Bevezető

A történetet Kendare Blake írta. Én csupán itt leirom a történetet, mivel kevés blogban van leirva az egész történet. Ugyancsak nekem is a 3. fejezettől van meg a könyv. Az első kettőt már nem árusitották  a könyves boltban...

A történet  egy szellem vadászról, Theseus Cassio Lowood -ról szól, aki a már hatvan éve meggyilkolt, véres-pöttyös, fehér ruhás szellem lányra, Annára vadászik, aki Thunder Bayben gyilkolászik tindédzsereket. A tizenhét éves kamasz, Cassio, azaz Cass idővel meglátja Anna jó oldalát, és nem elpusztitani akarja már, hanem felszabadítani, és igy bele is szeret.
 Thunder Baybe költözik anyjával, aki boszorkány. Macskájuk, Tybalt is velük tart, aki szellemeket érez meg. A család különös módon egy olyan házba költözik a városban, ahol gyilkosság történt ( Ha jól tudom, Vérbe öltözött Anna itt lakott).